Az én fám. 38. rész

Megpihenve

Lassuló életfolyamatok. Látszólagos nyugalom. Elkobzott gondolatok, becsukott szemek. Nem zúg a szél, a levelek lehullottak. A Nap sugárai elenyésznek a cirrusz felhők felső peremén. A ködös zúzmara mindenre ráborulva festi ezüstfehér szürkeségre a lecsendesedett élővilágot. Egy kis megbékélés. Az álomba szenderült figyelem messze szállt. Lassabban telnek a napok. A letűnt éberség után maradt elsimított nyomok között bujkáló várakozó fűszálak milliói őrzik a hűvös hókristályok roppanó súlyát. A széthulló megfagyott hideg által fogvatartott magára maradt alvó lelkek némán tűrik a megszűnni látszó életerő alig hallható szívdobbanásait. Az elveszett, magára hagyott világ. Csak legyen így. Senki nem tudja, csak mi ketten. Ő, itt van. És vigyáz mindenkire. Mint lassan szétterjedő, mindent behálózó gyökérzet, a kiterített bársonyos védőburok áthatolhatatlan acélpajzsként borul a végtelen mezőre. Titkon érzi ezt mindenki. Az erőn felül kibocsájtott oltalmazó lepel a vérző szívet is gyógyítja. A segítség szeretete majd visszatér. Visszatér hogy Ő is élhessen. Nélkülük már nem létezne. Szükség van rá. A néma eleganciával, méltóságteljes szépségével, hősiesen megharcolt sebeivel, a végtelen türelemmel viselt, sorsával rég megbékélő Király ott áll még mindig. A helyén. És ezt a helyet el nem veheti tőle senki. Mert ez az övé. És innen csak utolsóként fog távozni.