Nézem a hideg csendet. Nem hallom. Hol van a szél mikor nem fúj ? Becsap minket. Elhiteti hogy nincs idő, megfagyott az is. Hogy alszik minden és nincs mozdulat ami megtörné az acélpáncél izzó peremeit. Hogy megszűnt a csobogás, a suhanó szellő, a guruló kövek koppanása. Hogy a napsugár már nem képes áttörni a deres pókhálók kifeszített húrjain. Hogy a lassan sompolygó pára átveszi a hatalmat és foglyul ejti a lelkeket. Hogy innen nincs másfelé út. De a kerekek forognak, tán nem is hallani, lopják életünk perceit, de nem tudsz róla, nem érzed. Azt hiszed szabad vagy, hogy nem lesz vége, hogy a kővé fagyott levegő megoldotta a rejtélyt. Ne foglalkozz ezzel. Itt vagy, vedd birtokba, a tiéd, nem kell hozzá pecsét, cölöpkerítés. Tiéd a tér, a pihenő fák barátsága, a hó alatt lapuló selymes avarszőnyeg, a repedésekben búvó piciny rovarok alvó zümmögése, a leomló sziklák csendes robaja, a cserfes hollók károgása. Ott van mind, díszes csomagban, hófehérre festve. Ne várd a múltat, nem fog jönni. Tegnap még itt volt, ki nem látta ? Nem kell elbújnod, itt senki sem lát. Jó helyre jöttél, egyedül vagy. A szemek csukva vannak. A pillanat hosszú, a gondolat alig változik. Nincs feladatod, győztél, legyél bár vesztes a bolondok tanyáján. A gyenge hópihék néha elengedik magukat és legördülnek az ágak csúcsairól és hangtalan lebegéssel tűnnek el szemed elől. Nincs feladatuk, ne keresd őket, nem szöknek el. Mintha hallanád a nyugvó reccsenést, várod a Nap sugarait. Nem fog jönni. Ma így kell lennie. Nem tudsz róla de te te rendezted így, hagyd hát hogy kiteljesedjen, a mozdulat majd máskor. A holnap is múlt lesz egyszer. Igen, most már tudod. Tudnod kell, hiszen te akartad. Minden tökéletes, és soha ne elégedj meg ennél kevesebbel !