Mint hosszú vihar után lenyugodott tenger, hol erőtlenül lebegnek ernyedt tajtékjai. A karcsú lábakra nesztelen rakódnak az égből aláhulló ezüst tüllszoknyák. Az elfelejtett bársony szakócák árnyékai hosszú, elnyújtott sóhajjal olvadnak bele a hűvös szürkeségbe. Az itt-ott kószáló hamvas füst hamuszürke paplanként telepedik a zúzmarák titkos szárnyaira. Mindenki eljött. Az el nem mondott mesék hősei, A lecsendesedett, büszke megnyugvás, a szürkeség lehetetlen vonulatai. Az emlékezésre ítélt elfelejtett mozdulat. A halott kiáltás, a szirének néma éneke mind mind a csendet gazdagítja. Az alvó varázslat nem mozdul. Jutalmát nem kéri számon. Ha eljön az idő, mennie kell. Ha ott voltál, láttad...