A hámorok

Az őskohóból csapolt nyersvasat már sokan várták. A terméket még folyékony állapotban porciózták, vagy a megszilárdult, de még izzó vasat helyben darabolták. A közelben lévő hámorokban elkezdődött a feldolgozás. Az anyag valamivel jobb minőségű volt mint a középkori bucavas, de még így is jócskán tartalmazott salakot, zárványt, és meglehetősen nagy karbontartalommal rendelkező rideg, nehezen alakítható amorf munkadarabok voltak. Az újból felhevített darabokat erőteljesen pörölyözték, miáltal úgymond kiütötték belőle ezeket a nemkívánatos anyagokat. Megfelelő átkovácsolás során a lágyvassal egyenértékű, jól alakítható, formálható vasat kaptak, amit esetenként még bizonyos mértékig ötvözni is képesek voltak. A több méter átmérőjű vízikerekek a massánál bőrfúvókat, a hámoroknál inkább sújtó kalapácsokat, speciálisabb műhelyekben még hengerlőgépeket is működtettek. A Fazola-időkben még a Garadna, a Szinva az Anna-forrásokkal megerősödve jóval nagyobb vízhozammal rendelkezett, és az időközben létesített Hámori-tó is biztosította a megfelelő és egyenletes víznyomást. Az időközben erőteljesen fejlődő Diósgyőri Vasmű nagy kapacitásával és minőségi acélgyártással fokozatosan háttérbe szorította a hámorokat. 1870-ben lett üzembe helyezve a nagyságrendekkel nagyobb, és gazdaságosabb nagyolvasztó, és ezzel véglegesen Diósgyőr lett az acél és a vas városa. A korabeli hámorokat elbontották, szinte semmi nem maradt belőlük, de Ómassa, Újmassa, Alsó- és Felsőhámor település még mindig büszkén őrzi a hagyományokat.